Páros Kintorna

Nagyon tetszett a tegnapi bejegyzésed. Jó dolog, ha valaki elkezd az egészségével foglalkozni (ráadásul ezzel eddig is törődtél, most csak rátettél egy lapáttal). Ugyanis az ember életmódja, tettei hatással lesznek az egész családjára. Nem csoda, hogy a lányodnak hirtelen fontos lett, hogy a sütibe mennyi cukor kerül.

Egy-két napja olvastam a hírt, hogy Magyarországon 1990 és 2010 között megduplázódott az elhízottak száma, és ezzel Európában újra sikerült valamiben nyernünk. A tizenegy éves fiúk 33, a tizenhárom évesek 27, míg a 15 évesek 25 százalékának van súlyfeleslege. Kicsi öröm az ürömben, hogy a lányoknál nem ennyire elborzasztó az arány.

De jöjjön a legsúlyosabb statisztika: Húsz év alatt 3,2-ről 28,5 százalékra nőtt az elhízás gyakoriságának változása, miközben Romániában az elmúlt tíz évben 7,2 százalékra csökkent.

Tudom persze, hogy a statisztika csalóka dolog. Ahogy az orvosok mesélik: ha te 1 hétig sprintben rohangálsz a mellékhelyiségbe, majd egy hétig árván tekereg a vécépapír, mert szorulással küszködsz, az statisztikában azt mutatja majd, hogy neked az égvilágon semmi bajod nem volt. De speciel ez a kövéredésünkről szóló, egy hihető statisztika. Az ember vagy túlsúlyos, vagy nem, itt nincsenek kérdések.

A szakemberek szerint nagy gond a mozgásszegény életmód. Tévé, videojáték, facebook – növelik a fenekünket. Az ételek minőségével is vannak gondok. Egy-egy olcsón vásárolt termékben alig találunk természetes anyagot. Megtörténhet, hogy egy húskészítményben 50% alatt marad a hús aránya. A többi mindenféle térfogatnövelő és ízfokozó. A lapos pénztárca viszont kiáltozik, hogy azt vedd meg, azt a valamit… Ár-érték arányban nagyon meg fogja érni neked.

A baj tehát rengeteg. És ahhoz képest, hogy állítólag minden médium az egészségről papol…

Már nemcsak egészségről szóló műsorok vannak, hanem egészség tematikájú tévécsatornák ontják az információt. Mégis egyre több a kövér. A kövér gyerek, a kövér felnőtt, a kövér idős… Egyre több a beteg, magas vérnyomásos, cukorbeteg, visszeres magyar.

Mi lehet szerinted a baj? Az emberek hülyék? Vagy akaratgyengék?

Te mit gondolsz? Mindenesetre azokat, akik állandóan csodaszerekkel, és izzadásmentes módszerekkel csapják be az embereket, alaposan le kéne dobni a padlóla…

Otthonos, illatos, biztonságos, ropogós, finom, szeretnivaló, egész életemet végigkísérő élmény a kenyér és annak reggeli (vagy délelőtti, vagy délutáni, néha esti) változata a péksütemény.

Iskolás koromban mindig volt nálam egy bélás, hogy vehessek mákos patkót, vagy kakaós csigát. Akkoriban nem volt még croissant, inkább túrós táska és kifli. Stangli, legalábbis olyan, amit paprikásan árultak annak idején, már nincs. Ízben biztosan elmúlt. A legfinomabb illatokat mindig külföldön éreztem: Görögországban a szezámmagos karika, Algériában és Dél Franciaországban a baguett vitte a prímet.

1987-ben kemény telünk volt. Lezárták a határokat, tankok mentek az utakon, alig volt áruellátás. Nagyanyám elküldött, szerezzek kenyeret a városban. Könnyűnek hangzik, de nehéz volt. Végül a Blahán a sarki közértbe hoztak kenyeret, a platóról dobálták az embereknek. Felugrottam, elkaptam egyet. Odaszorítottam a kabátomhoz, se szatyor, se papír, csak a csupasz kenyér. Ropogott és illatos volt. Akkor még nem esett szét szeletelés közben. Otthon a piros bödönből kentünk rá házizsírt, arra ment a pirospaprika. Az is illatos volt.

Sok vacakot árulnak manapság, figyelni kell mit, hol érdemes venni. Az igazán jó kenyér sokba kerül.  Viszonylag kevés helyen árulnak igazán minőségi pékárut. Nagyon divatos lett pékséget nyitni, de ez még mindig egy nehéz szakma, éjszaka indul a műszak és délelőtt lényegében már nem történik semmi.

Most képzeld el, egy ilyen meghatározó, egész életemet átszövő dologtól meg kell szabadulnom.

Azt mondta az amúgy nagyon kedves Évi, a dietetikus, hogy mostantól goodbye fehér liszt. Marad a teljeskiőrlésű ez meg az. Ami finom is tud lenni, a drágábbik fajtából. De ott van a sok helyen malátával kevert kamu áru, amit már ránézésre se szeretnék megenni. Mert valahogy még csak nem is ropog. Szóval, fogtam magam, és vettem egy csomó Jó Kenyeret.

És most komoly kampányt folytatok, hogy miért nem ehetünk többé mezei vizes zsemlét, meg sós kiflit. Meg kalácsot. Meg rendes fehér kenyeret.

Valamit elérhettem, mert ma reggel a nagylányunk nekiállt süteményt sütni, és gyakorlatilag nem tett bele cukrot, hogy én is ehessem. Már megint a példa. Csak az működik.

Drága Panna, én mindig azok között állok, akik nézegetik a szép nőket! Az kapcsolatban élőknek is legális élvezet.

Ma először mértem meg magam az új élet kezdete óta. Eltelt három hét, és odafigyeltem. Kivettem a cukrot, minimalizáltam a tejet, a fehér kenyér helyett mindenféle színeset próbáltam, abból sem sokat. A nassolást kitöröltem a szótáramból. És azt is, hogy másodszor is a fazékba merítsek. Hat óra után ritkán ettem. Nehéz! Észrevettem, hogy mennyire összevissza életet élek. Azért még így is sokkal jobban érzem magam. A módszer egyszerű, sokak szerint hatékony. Azt szokták az „egyszerűen” okosak mondani… ha fogyni akarsz, egyél keveset!

Szóval… dobpergés… mérleg… és tessék, három kilót fogytam. Azért ez eléggé tetszik.

Aztán jön a részadatok elemzése és a hidegzuhany! A súly szinte száz százalékát a folyadékháztartásomból és kis mértékben az izmomból adtam le. A zsír még az enyém. Tudom, hogy a folyadék mennyisége is csökken ilyenkor, hiszen a kövér ember sok felesleges vizet raktároz, amit aztán a bokájában tárol. Hadd puffadjon! De azért a zsírból is mehetett volna valami.

Ilyenkor mindig eszembe jut, amikor a fogyókúrázók a mellüket verik. „Öcsém, leadtam öt kilót!” Oké, rendben. De miből? Megtörténhet, hogy a makacs fogyókúra közben leépíted az izomzatod, folyadékhiányossá teszed a szervezeted, miközben a zsír kedvesen integet innen-onnan. Legalább a BMI javult. Az is valami...

Sportolnom kéne. Ez az intervall edzés még csak terv az életemben. Valahogy még nem sikerült beiktatnom a reggeleimbe. Te mit sportolsz? Hol hagyod el időről-időre a tüdőd egy apró darabkáját?

Önalázás. Inkább nevezzük lila fejnek.

Első alkalommal nagyon könnyű volt. Nem is tartott sokáig. Még zuhanyozni sem volt kedvem, alig izzadtam.

Aztán jött a második alkalom. Igen, barátom, büszkén állítom, nem adtam fel egynél. Elmentem újra. Jó, kihagytam egy hetet, mert betegek lettek a gyerekek, de aztán folytattam. Persze az elején még egyszerűen megy a dolog, csak később jönnek a gondok. Mint például most. 

Jól indult ez is, csak nem volt elég magas az a láb. Nem volt elég magas a felülés. A fekvőtámasz viszont túl magasra sikeredett. Égnek állt a hátsó felem. Mert úgy könnyebben ment. Be kell vinnem valami inspiráló zenét. Ne csak a fogaim csikorgását hallgassam...Például a mostani kedvencemet, hátha egyszer úgy fogok kinézni, mint ezek a húszéves csajok. Hahahaha.

A dal így kezdődik: everybody get up!

A számolás arra mindenesetre nagyon jó, hogy tudom, egyszer a végére érünk. Zihálva, szenvedve, igyekezve. 

Azóta is fáj a vádlim, meg olyan helyek, ahol nem is tudtam, hogy izom van. Érzem, hogy a neheze még csak most kezdődik. 

Te melyik vagy a videón? Bárki, aki nézi a csajokat? :)

Folytatom az intervall edzésről való értekezésemet. Gondolom már nagyon vártad…

Az én szintemen – amikor az ember többet beszél a mozgásról, mint amennyit az ínjait görbíti – alapfokra kell az intervallt butítani. Vagyis nem úgy néz ki az edzés, hogy az ember kocog 5 percig, aztán sprintel 30 másodpercet. A gyors futás relatív fogalom, és ahogy azt a nagypapámtól tanultam: „fiam, az ember akkor szalad, ha kergetik!”.

Itt van például ez a lány… Már akkor liheg, amikor elindul a videó. Biztos a hetediken van az edzőterem, és nem működött a lift. Én legalábbis akkor szoktam ilyen szinten kapkodni a levegőt.

Ennyit a profi intervallról. Most jöjjön a nekem való. Az ember először magára applikál egy pulzusmérő karórát. Ezzel elkerüljük a bajokat és a kóros sunnyogást. Tehát nem hajtjuk magunkat túl, de azt sem engedjük, hogy béna kacsaként tengődjünk séta helyett. A kezdő intervall edzés pedig: 2 perc lassú séta, 1 perc lendületes séta. Közben figyeljük a pulzusunkat. Megmutatom, hogy az milyen.

Ezt ábrán is meg lehet nézni. Körülbelül így néz ki, ha a pulzusunkat figyelemmel kísérjük.

Most már csak a lelkünket kell a helyére tenni. Ez a legnagyobb feladat. Az ember lélekben egy super heroman. Aki megmenti a világot, ha muszáj. De leginkább csak megnézi a nőket az utcán. És komolyan elhiszi, hogy csak azért nincs esélye náluk, mert nem akarja. Nincs rászorulva, mert családos ember, ha meg nem családos, akkor nem bonyolódik könnyű kis kalandokba. Vagy bonyolódna, de akkor van a talomban három (de az is lehet, hogy 4) nő, aki már majdnem megvolt, és azokat se lehet megcsalni. Még akkor sem, ha hosszan találgatják a neved, ha felhívtad őket. Valami jó érv mindig van. Hála istennek az ember nem látja magát kívülről, az okos telefonok önfényképező funkcióját pedig kerülni kell. Na most: ha az ember egymaga a fantasztikus négyes, akkor nagyon nehéz az utcán, a parkban, vagy a sportpályán pulzusmérő órával sétálni, és a gyors séta esetén gyakran rápillantani, ezzel is elkerülve a túlmelegedést. Igen, ezt fel kell dolgozni. A nőknél hogy működik ez a konkrét önalázás? Jöhet a vallomás!

Panna, te milyen ember vagy?

Különböző szempontok szerint lehet besorolni az embereket. Tudom, hogy teljes baromság besorolni az embereket. De néha muszáj, hogy valami minimális cikkelyt megértsünk a világból. Ha okosnak akarunk tűnni, akkor ilyesmire vetemedünk. Az egyik ilyen besorolási lehetőség, hogy a kiválasztott célszemélyek mikor aktívak. Vannak reggeli és esti emberek.

A reggeli embernek pitymallatkor kipattan a szeme, és máris úgy érzi, hogy meg kell oldania valamilyen fontos problémát. Reggelit gyárt a családtagjainak, mindenkit ébreszt, tornázik, készülődik, mire mások kettőt nyekkennek, már két órát dolgozott. Az ilyen ember este 9 körül támolyogni kezd. Katyvasz válaszokat ad egyértelmű kérdésekre, türelmetlenül küldi a gyerekeit aludni, merthogy „holnap nem leszel ember fiam! Hogyan teljesítesz majd az iskolában?”. Mintha ezen egy gyerek minden este hosszan töprengene.

Az esti ember mogorván ébred. Úgy közlekedik a lakásban, mint akit megharapott egy zombi. Egy lusta zombi, aki nem volt annyira hatékony, hogy elinduljon az átváltozás. A kávét árnyékként főzi, és közben az orra alatt motyog. Jobb nem hallani ilyenkor, hogy mit motyog. Ez az emberfajta a buszon, vagy az autójában kezdi el az újraélesztést. Agyban többször kiüti magát, majd elkezd a nap eseményein gondolkodni. Főleg az esti elfoglaltságán. Déltájban már egész hatékony. Este pedig pörög, mint a motolla.

Persze vannak a szerencsések, akik reggel és este is egész jók. De ez idővel megváltozik. 40-45 táján már eldől, hogy az ember hová tartozik. Én is tudom. Reggeli ember vagyok. Úgyhogy marha jó velem bulizni, éjszaka moziba menni.

Reggel jó nekem feladatokat adni. El is mentem egy edzőhöz, hogy mondja meg, mit csináljak magammal reggel, hogy elérjem a nekem tetsző egészségi állapotot és külsőt. Ami persze nem fontos! Mondja, aki szeret hazudni…

Az edző az intervall edzést ajánlotta. Ha valaki nem tudná, ez az edzésfajta azon az elven alapul, hogy tervszerűen szakaszokra bontjuk a mozgást. Vannak terheléses és vannak pihenőidők. De a pihenőidők nem azt jelentik, hogy az ember elesik, és a földön hörög. Ilyenkor is mozogni kell valamit. Nálam mondjuk annyit, amennyit egy beteg rozmár tesz, ha a vízbe akar vonszolódni, és azon drukkol, hogy ne legyen tél, amikor a víz egy darabon be van fagyva.

Nem akarom túlírni magam. Meg hétvége van, elviszem a gyereket moziba. Ez úgy néz ki, hogy miatta megyek, de jobban élvezem a filmet, mint ő. Így jó apuka is vagyok, meg amúgy is juhú! Holnap folytatom, kifejtem…

Addig is nesze, egy jó kis intervall videó!

Gondolhattam volna, hogy a láncfűrész előbb-utóbb elő fog kerülni. 

Nyilván fogyókúrázol. Ilyenkor az emberből előjön a sorozatgyilkos, meg a tojásra rajzolt arcocska.

Nem tudom, mire számíthatunk a következő napokban. Szerintem pár hét múlva már jobban leszel. Ma láttam egy régi kedves kolléganőnket, aki paleo diétával, aztán pedig kettlebell edzésekkel a Gwyneth Paltrow-Madonna ligába tornázta magát. Az átalakulás lenyűgöző és látványos volt, milyen kár, hogy ilyen sok időbe telik. Nekem nagyon tetszene, ha pislognék párat, és már sikerülne is.

Tini koromban diétáztam pár napig, parizer-trappista vonulat, kenyér nélkül, abból is elég kevés. Amikor már szédelegtem, abba is hagytam. Aztán néhány éve kipróbáltam azt a ma csak gyümölcs, másnap csak víz, stb. diétát, és a víz napon olyan migrénes fejfájást kaptam, ami három napig tartott, azaz pont három nappal tovább, mint a diétám.

Nekem nem jön be semmi drasztikus, egyszerűen nem vagyok úgy összerakva. Finoman, lassan, szépen, mint egy kedves, romantikus filmben, semmi láncfűrész. Meg tojás arc.

Én a lassú udvarlás híve vagyok. Szépen ráveszem a testem, hogy mostantól ne akarjon este is finomakat kajálni, ne gondolja, hogy kell nekem ebéd után valami édesség, vagy kóla. A kóla úgyis a láncfűrészes gyilkosság tetthelyének felpucolására szolgál. 

Sajnos ma este a medvehagymás csavart kenyér győzött. Holnap elhívom randira a szervezetemet.

Elhatároztam, hogy írok egy durva horrortörténetet. A főhős rángatózó szemekkel jár fel-alá egy pincehelyiségben. (Minden rendes buggyant gyilkosnak van egy rosszul világított pincéje.) Az egyik villanykörte olyan tönkremenősen villog. Persze nem megy tönkre, csak villog az istenadta. A fene tudja, hogy a zakkant gyilkosok miért utálnak villanykörtét cserélni. Biztosan így spórolják össze az új láncfűrészre valót.

 Tehát: fel-alá járkál, aztán odalép az egyik ketrechez, ahol felsikolt a kombinés lány. „Mi bajod van velem? Nem is ismerlek... Miért akarsz megölni?”. A férfi egy laza mozdulattal belemártja a sósavba a láncfűrészt, beindítja, és csak halkan annyit mond: „ma fehérjenapom van!”.

Ekkor mindent megbocsátok az ámokfutónak. Nem tudom, hogy kinek jutott először eszébe a szétválasztó diéta. Gyengébbek kedvéért: minden reggel gyümölcs, aztán napközben első nap kizárólag fehérjét, majd a következő három napon keményítőt, majd szénhidrátot, végül pedig gyümölcsöt lehet enni. Nyilván remekül fogyaszt.  Még azt is el tudom képzelni, hogy ezt az eszement baromságot valaki hajlandó 90 napig nyomni (az áldozatot egyébként végtelenül tisztelem). De utána mi lesz? Mert ezt egy életen keresztül gyakorolni lehetetlen és értelmetlen.

És akkor még nem beszéltünk a többi agyatlanságról. Káposztaleves diéta, narancsdiéta, dinnyediéta, csokidiéta. Tojáskúrák, amelyek alatt az ember naponta 6-7 tojást eszik meg. Sajtot sajttal diéta és társai. Majd ha egyszer lesz kedvem szanaszét dühíteni magam, kielemzek néhány ilyen csodát.

Közben elképzelem mit csinálnak a sejtjeink – amellett, hogy szenvednek, mint a kutya. Nyilván beszélgetnek egymással. „Te, mit csinál ez a Gábor?” „Hogyhogy mit? Most tolja be éppen a napi ötödik tojását”. „Teljesen megbolondult? Most mit csináljunk?” „Szerintem várjunk. Egyszer majd magához tér. És akkor majd raktározzunk be zsírból alaposan. Látod, bármikor meghülyülhet?”

A fogyókúrázók elbuknak, és pipálgatnak. Jegyzik, hogy hányadik módszerrel szedtek fel újabb 2-3-4-5 kilót. Azt hiszik, hogy semmi kitartásuk. Pedig nem erről van szó. A szervezetet nem lehet időről-időre sokkolni büntetlenül. A testünk összezavarodik, és bármi áron stabilizálja magát. Azon az áron is, hogy egyre jobban megbetegít.

Szerintem beszéljünk le mindenkit a fogyókúráról. Értelmetlenség. Ne vegyünk fogyókúrás könyveket, és ne kínozzuk magunkat értelmetlenül.

A Monty Pyton csoportnak van egy híres mondása. Ismered? Ezt üzenem minden fogyókúrázónak. Valahol 2 perc 10 másodperc körül érkezik az igazság...

Tegnap kaptunk egy csodaszép darab szalonnát Erdélyből. Nem olyan ócska, vízzel felfújt vacak, mint amit bacon néven ránk sóznak a szupermarketekben, hanem egy gyönyörűség. Illata van, zöldfűszer pöttyök vannak benne, és akkor is ábrándozol róla, ha tele van a hasad. Namost a Te hasad akkor is tele van zsírral, ha még csak kósza gondolatként sem jelenik meg az erdélyi szalonnadarab, és ez, lássuk be, csökkenti az ember étvágyát.

De csak egy darabig.

Most, hogy megkaptam az étkezési naplót (másodszorra), érthetetlen módon elkapott a kontrollálhatatlan zabálhatnék. Pedig mostanában nem is éreztem ilyet. Kizárólag akkor ettem, ha éhes voltam, akkor is egészen baráti mennyiséget. Most sem gondolom, hogy felszöknek a kilók, csak azt, hogy valami lehet ebben a naplóban, amitől ideges leszek és pótcselekszem. Szerintem nem is kell ez a napló.

Elvégre hogyan is nézne ki, ha leírnám, hogy a hétvégi zsúrokra fuvarozás mit csinál az ember diétájával? Egy kis sós mogyoró, némi csoki torta, leöblítve szörppel, aztán sajtos háromszögek kifulladásig? A másik helyen jól nézett ki a kókuszgolyó, amit pedig elvi alapon nem eszem, amióta tudom, hogyan készül a cukrászdákban. Legurult a zsúr alatt néhány. Vissza a másik zsúrba. 

Kifigyeltem az írásodból, hogy abbahagytad az étkezési napló írását. De láttam, hogy ma nagy szomorúan újrakezdted. Kellemes kirándulást kívánok a purgatórium mindenféle bugyraiba!

És most jöjjenek a baljós kifejezések. Először a viszcerális zsír. Boldog, tudatlan életemben fogalmam sem volt arról, hogy ez a zsírfajta létezik. És most mi történt az állapotfelmérésen…

Ezek közül a pasik közül akár én is lehetnék az egyik. De juszt se! Naszóval... azt mondja a dietetikus: „a viszcerális zsírod… na ilyet még nem láttam”. Erre azt mondtam, amit a kemény srácok verekedés előtt. Mi van… Mi van… Mivan? Erre ő: „tudod úgy szokott lenni, hogy a viszcerális zsírnak van egy normális értéke. Van emelkedett értéke. És a kövér embereknél általában ez az érték kimutathatatlan, nem tudja a mennyiséget értelmezni a gép. „És nálam? Nem mutat semmit”. „De igen. A maximumot mutatja. Szerintem egy-két kilóra lehetsz a kimutathatatlantól.”

Valamiért nem tudtam örülni. Csak azért írom le, hátha akadnak még hozzám hasonló tudatlanok… A viszcerális vagy másképpen zsigeri zsírszövet a szívet, a májat, a veséket lepi el, de az izmokat is megszállja, vagyis márványozza. Ez az fajta márványozottság egy kedves mangalicánál emeli a hús értékét, nálunk embereknél viszont maximum a kannibálok díjazzák. De mivel ők állítólag elfogytak, nem örül az izmok közötti zsírnak a kutya se…

Ezt a zsírtípust gonosznak mondják, nem úgy, mint a bőr alatti jóindulatú zsírszövetet. Semleges zsírcsomónak tűnik, de a tudósok szerint ez az alattomos kis mocsok nagyon aktív, és méreganyagokat fecskendez a vérbe.

Most kicsit rosszul alszom. Néha arra ébredek, hogy egy rohadt viszcerális csomó éppen belém fecskendez… Azért álljunk meg egy szóra! Tudnám, hogy eddig miért nem zavart ez? Muszáj lett volna. Na ezzel most alaposan leszámolok. Olyan lehetőséget fogok találni, ahol kiszedik a zsigereim közül a lövellős zsírokat.