Páros Kintorna

Képzeld, igazából soha nem kajakoztam. Csak fejben. Viszont többször is eveztem a Dunán. Olyan hajóban, ahol mozgott az ülés alattam, ahogy húztam. Az nagyon jó érzés. És az se rossz, amikor a többiek fejest ugranak a vízbe, mindenféle gyáva nyunyinak kiáltanak, hogy te nem teszed, aztán ők hosszan járnak bőrgyógyászhoz, te meg nem. Micsoda sikerek...

Mondjuk agyban olimpiai bajnok vagyok. Ha már így alakult, leírom.

Kettes kajakban nyerek olimpiát, hiszen csapatjátékos vagyok. Magyar virtus szerint. Ezres a táv, hétszázötvennél még csak a középmezőnyben evezünk. Nem is minket mutatnak. Ne kérdezd, ki ül mögöttem, tökmindegy. Ő az erő, én irányítok. Nyolcszáz felé indítjuk be a kajakot. Még mindig nem minket mutatnak, de a Vitray már emeli a hangját. Mert jövünk, mint a veszedelem. Már minket mutatnak. Az evezőmről spriccelnek a cseppek. Nem nézek sehova. Csak nyomom. Látjuk a befutót, belökjük a hajót. Nem nézek sehova, halálra fáradtam. Már attól is, ahogy leírtam. Kéne valamit sportolni. A mögöttem ülő már emeli az evezőt. Én még csak most eszmélek. Ne már gyerekek, nem kellett volna…

Ennyit az olimpiai bajnokságomról. Térjünk vissza a lényegre. Mikor jössz velem a mérlegre? Mondjuk tudom, hogy ma meg holnap este a saját „gyermekedet” a globalista konyhát istápolod. Mesélj róla, hogy milyen volt a két este a londoni szakáccsal? Mit ettél, és mi nem fért beléd? Mikor volt aha élményed… Vagy AHA élményed! De a végén… a legvégén egy hétfői óra-percet várok. Amikor majd a mérlegre állunk…

Bocs, a kajakról rögtön a Fellini jRómai jut eszembe. Régi kollégák, barátok csinálják, és milyen jól. Ilyen hangulatos hely kevés van szerte e világon. Egyedül a szúnyogokat utálom a Duna parton, de a Fellini Római kedvéért elviselem. Sokan kutyákat visznek ki a partra és persze gyerekeket. Meg biciklit. Végre egy hely ahol nincsenek magassarkúban billegő csajszik az éjszakában. Nem is menne a kavicsos homokban. Szóval, aki leül ott a csíkos napágyaknak tűnő inkább vendégmarasztaló székekbe, erősen lelassul. Úgy a jó értelemben. Először még ide-oda kapkodja a fejét, mert egy emberekkel teli helyen így szokás, aztán ez is elmúlik. Lustán hullámzanak a percek. A percekből órák lesznek. Nem kell sok idő és bennszülötté válunk. Lemegy a nap. Aztán jön valami király zenész, felgyulladnak a színes fények, és a hangulat leírhatatlan.

Szóval kajak.

Valahogy a kajakozóknál megmarad a fejkapkodás. Ahogy ott ül egy csomó ember a parton és nekik előttük kell elevezniük a kajakkal. Még nem csináltam statisztikát, de szép számmal az emberek felé néznek, hogy mindenki lássa a remek produkciójukat, és ebben a nem várt pillanatban úgy beleborulnak a Dunába, mint a sicc. Ekkor halk, diszkrét röhögés fut át a nézőseregen, meg a sajnálat vegyes érzelmei, majd visszabukik mindenki a lusta hullámzásba. Vagy rendel egy melegszendvicset. Esetleg egy gyümölcsös limonádét, mert most éppen szomjas vagyok.

Tetszik a jóga? Próbáltad már? Miért nőies? Tisztában vagy vele hogy milyen nehéz? Mert tökéletes testtartást, nyújtást, izmokat követel. És koncentrációt. Belemerülést. Bár csapatjátékos vagy, velem együtt, ezt mégsem kell csoportban csinálni, különösen nem az elején. Nincs benne túl sok sikerélmény az elején. De aztán eljön a pillanat, amikor valahogy átlépsz egy láthatatlan határon és megnyílik valami egészen tág horizont. Ha akarod, kölcsönadom Ali MacGraw-t. Egy próba erejéig.

Erőszakosan faggatsz arról, hogy én mit és mennyit mozgok, úgyhogy jöjjön a szánakozásra alkalmat adó válasz. Keveset mozgok. Próbálok minél többet gyalogolni… igen. Azt próbálok! De igazi sportnak nevezhető tevékenység nem történik velem. Talán a negyvenhetedik vagy a negyvennyolcadik évem táján jött a baj. Minden belefért, de az nem… Olyan időszakosan valami… biciklizés, úszkálás a Balatonban, ezek voltak persze. De az, ami előtte természetesnek tűnt… idők, amelyeket deklaráltan sporttal töltöttem, elmúltak. És természetessé vált ez a mozgásszegény életmód.

Fiatalon minden érdekelt. Gyerekként kézilabdáztam, rendszeresen fociztam (heti kétszer), teniszeztem – én úgy hívtam, mert ütő volt a kezemben, és velem szemben háló, mögötte meg egy másik ember, aki csalódottan várta a labdákat. Időközönként futni is eljártam. Mondjuk azt utáltam. Nem nekem valók a magányos sportok. És az időpontjuk sem. Az ember általában reggel, vagy este fut. Én reggel álmos voltam, este meg ivós-bulizós. De minden csapatsportért rajongtam, talán rajongok is. Jó a másikért küzdeni, nyerni, vagy nagy küzdelemben veszteni, ha muszáj. A végén együtt sörözni… Hú, ez most biztosan hibapont!

A sörözés még néha megvan, de attól félek, hogy az kevés lesz az egészségemhez. Milyen érdekes, hogy az ember addig mozog lelkesen, ameddig még a teste fiatal, és tulajdonképpen nélküle is stramm lehetne évekig – mondjuk ez nincs így, de érted, mire gondolok?

Amikor viszont létkérdés a mozgás, az ember abbahagyja… Aztán jön a csodálkozás… Mi ez a légszomj a lépcsőn? Miért futnak le a hatévesek? És ők miért nem lihegnek fél óráig utána?

A média persze harsogja, hogy mennyire fontos a mozgás, meg az étkezés. De ez is háttérzajjá válik. Mint a zene, a főzős műsorok, meg a politika. A fene se érti…

Mostanában megtetszett a jóga, de még mindig olyan csajosnak érzem. Tudom persze, hogy több világsztár is ezzel faragott csúcstestet magának, de valahogy nekem még idegen a gondolata. Érzem benne a patinát, az erőt, de eggyel misztikusabbnak látom, mint amit én szeretek. De lehet, hogy ezért a média is hibás. A képernyőn az elmélyülés is el tudja veszteni a tartalmát.

Mikor gyerek voltak, állandóan azt láttam magam előtt, hogy célfotóval evezek be a kajakommal. A végén oldalra nézek, de még nem tudom, hogy nyertem-e… És igen! Vagy bitang nagy gólt lövök. Egy ilyet…

Az a lényeg, hogy méredzkedjünk. Csütörtök?

Jó, küldöm a párductestű videót, amit reklamáltál. (Nem lehet beágyazni, kénytelen leszel a youtube-ról elindítani). Egyébként még mindig nem írtad meg, milyen sportokat szeretsz gyakorolni... 

https://www.youtube.com/watch?v=loszrEZvS_k#t=10

Tehát: szerintem ez az egyik videó, amiről beszéltél... A másikat igazán megmutathatnád. A kígyótestű nőt csak jógaszakmai szempontból szeretném látni. Viszont itt van, amit a jógamester narrátorról gondolok... A Hajós Andrásnak szerintem ez az eddigi legjobb stand-up videója. Végig röhögtem. És van benne az a rész, amikor elmondja, hogy egy flamengo művész milyen fejet vág játék közben. Pont ez jutott eszembe a jógamesterről. A 25 perctől mindenképpen nézd meg... Bocs :). És igen, gyere megmérni magunkat. Egyeztessünk sms-ben időpontot.

Támogassalak, amikor ráállsz? Tényleg? Eddig azt gondoltam, ha egy túlsúlyos (milyen p.c. vagyok) ember rááll a mérlegre, az utolsó dolog amit szeretne, hogy valaki lássa, hány kiló és mennyi zsír van rajta. Persze mindenki látni akarja a másik adatait, ha másért nem, hát azért, hogy megnyugodhasson, vele azért más a helyzet. Én már most tudom, hogy megnyugodhatok, de csak összehasonlításban. Érdekel a testösszetételem, mert van egy olyan halovány sejtésem, hogy az izom-zsír arányokban nem vagyok versenyképes. A súlyommal valójában most meg vagyok elégedve (na, ezt sem mondtam legalább tíz éve), de izmosodnom egészen biztosan kell.

Ma reggel jógáztam. Fájt a fejem, folyt az orrom, és rendkívül fáradt voltam. Bekapcsoltam Ali MacGraw-t (ki ne emlékezne a Love Story fájdalmasan korán haló főhősnőjére), aki a videón 56 évesen úgy néz ki, mint én soha, ráadásul fehér feszes jógacuccban...valahol a sivatagban. Jóga guruja mondogatja is: Ne add fel, nem baj, ha lengedezel fa-pózban, elvégre a fák is lengedeznek a szélben....vagy: a dolog titka az, hogy egy pontra koncentrálj....

Kinyújtottam magam, nagyon jól esett. Ezért gyorsan megittam egy kávét. De a fejemből eltűnt a nyomás, a tartásom egyenesebb, valahogy büszke és egészséges érzés egy jógázás utáni állapot. Tegnap láttam a Facebook-on egy rövid kis jóga videót, ahol egy nagyon csinos lány olyan gyakorlatokat végzett, mint a Nemzetközi Cirkusztalálkozón a kígyótestű nők, de valahogy olyan bájos volt (utálom ezt a szót, mert a bájos sokszor a ronda szinonímája), hogy nem ez futott át az agyamon, hanem az egészség. Az a csaj kicsattant az egészségtől. Én még nem csattanok ki, de ez a kis jóga sokat dobott a napomon.

Megyek is dolgozni. Mondd csak, neked milyen sport adna örömet? Mi az, amitől hasonlóan érzel, mint én a jógával? Ja, és mikor megyünk zsírt mérni?

Na szia! Bevallom, hogy viszolygok az amerikai palacsintától. Azt érzem rajta, mint sok más amerikai ételen. Hogy mindenből olyan sok… A palacsinta vastag, rajta folyik a juharszirup, meg a gőzöm sincs még micsoda. A csoki az minimum szökőkút. A fánk akkor fánk, ha nyakon van öntve egy 2 milliméter vastag édes réteggel, ami piros, barna vagy fehér. Belül meg vadul támad a töltelék. Ja és a töltelék az mindig minimum két valami. Nutellás-banános, epres-vaníliapudingos. Rá darált smarties… Most olyan vagyok, mint egy duzzogó öreg komcsi, aki visszasírja a szocializmus éveit…

Képzeld, még valami eszembe jutott, amit elmesélt nekem a Tóth Tamás. Tudod, az obezitológus (kéjelgek ebben a szóban). Azt mondta, hogy a fogyókúrában az a nehéz, hogy a sejtjeid megtanulnak téged. Biztosan beszélgetnek is egymással. “Te figyelj, hogy lehet az a kövér, összevissza zabálós gazda? Megvan, éldegél. Hamarosan küldi az utánpótlást! Közeledik az este.”

És én megbízhatóan dobok még két szendvicset. Namármost… Ha úgy döntök, hogy változtatok az életemen, és lefogyok, majd utána másképpen fogok élni, az egyelőre az én privát döntésem. Mégsem mehetek el látogatóba az összes sejtemhez, hogy elmagyarázzam nekik, hogy ők mostantól egy egészségesen élő, fitt ember beosztottjai!

Tehát elkezdem a fogyókúrát, a sejtjeim meg összesúgnak. “Mi a fene van már! Hol a kaja? Én egy kövér ember sejtje vagyok, nekem ennem kell. Mekkora egy szemét! Bekódolt, most meg nem táplál. Hé, barátaim, spóroljatok a kajával, valami történt ezzel az apaállattal!”

Ő spórol, az én fogyásom előbb-utóbb akadozik, akadozik és leáll. És az első zabálásnál beépít és beépít. Készül a visszatérő rossz időkre. 2 év is eltelik, mire a sejtek azt kezdik mondogatni. “Én egy sportos ember sejtje vagyok. Ma túl sokat evett. Émelygek, elmehetne futni!”

Körülbelül ez lehet minden fogyókúra rákfenéje. Hogy nem elég nekünk eldöntenünk, hogy változtatni akarunk. A testünket is meg kell győznünk arról, hogy komolyan gondoljuk a dolgot. Ez nem egy rövid folyamat. Évekbe telik.

Egyébként az jutott eszembe, hogy kezdjük azzal, hogy megmérjük a testösszetételünket. Van egy haverom, akinek van egy spéci mérlege. Eljössz? Legalább támogatsz a nehéz pillanatokban, amikor ráállok?

Nem tudtam, honnan is tudhattam volna? Az ember nem találkozik csak úgy egy fogyókúrás dokival. Te is azért találkoztál vele, mert már akkor, a rádióban töltött közös munkás éveink alatt elhatároztuk, hogy csinálunk valamit, ami nemcsak nekünk jó, de segíthet az egészségükért aggódó, esetleg túlsúlyos hallgatókon is. 

Sőt, tovább is mentünk. Nem akartunk pusztán egy fogyókúrás dokinál megállni. Szabó Gyuri bácsival a gyógynövények varázslatos világát ismertük meg, és megtudtuk, szinte mindenre van természetes "gyógyszer". Bálint Gyuri bácsi is sokat jött, nagyon szerettük a vele töltött órákat, mert olyan napsugaras életérzést hozott magával, hogy még a lehetetlen balesete után is többször elmentünk hozzá a lakására is. Megszerettük.

Kaldeneker Gyuri barátom is sokat jött, ő minden receptjébe belecsempészi a színes zöldségeket és az illatos zöldfűszereket. A rozmaringot valójában nála értettem meg igazán, addig csak egy volt a sok közül, de nála új értelmet nyert. Nyársnak is kitűnő, és a rozmaring szárának aromája átjárja a húst és most akkor kérnék is egy ilyen nyársat. Salátával akár ehetnénk is vacsorára. 

Sajnos itt kell megjegyeznem, hogy az előbb vacsoráztunk. A gyerekek amerikai palacsintát akartak enni. Aztán ők potyogtatták a kanálnyi tésztát a serpenyőbe. A recept 8 darabot ígért, de valahogy legalább 16 lett belőle. Volt itthon juharszirup meg lekvár is és még joghurt is került néhányra. Nem maradt belőle. 

Most persze ennek nem örülök. Ma is elhatároztam, hogy amint hazaérek, tornázni fogok. Ebből az lett, hogy még a kutyát se vittem el sétáltatni. Nem állt szándékomban enni, és befaltam vagy négy palacsintát. Ebédre csak salátát ettem, de ezzel a remek vacsival asszem kidobtam az ablakon a napközbeni próbálkozásokat. Holnap is salátát fogok ebédelni :)

Írtál Amerikáról, mint gasztronómiai kalandról. Ilyenről és olyanról. Elgondolkodtam azon, engem hol sokkolt először, másodszor, meg a többi… a szájba oltott életérzés.

Az első fontos amerikai íz a számban a Coca Cola volt. 6 forintért jutottam két decihez a hetvenes évek elején, és ha visszavittem az üveget, hármat visszaadtak belőle. Mondjuk volt az általánosban egy gyerek, aki járt New Yorkban – az apukája olyan menő elvtárs volt, hogy kiküldték – és ő azt mondta, hogy az amerikai Cola sokkal jobb. Sőt, sokkal-sokkal jobb…

De én a lelkem mélyén tudtam, hogy a miénk a jobb. Egyébként mindenről azt gondoltam, hogy a magyar jobb. Mit nekem svájci csoki, ha van piros mogyorós… Na tessék, elkalandoztam!

A második a Donald rágó lett volna, de nekem olyanom nem volt, csak furulyarágóm. És ahhoz matrica sem volt. Bár miről is lett volna…

 Aztán a nyolcvanas években jött az első McDonalds. Hónapokig csak néztem a kígyózó sort végig a Váci utcán. Először a Vörösmarty térig tartott, majd még a kurfli a Régiposta utcába, végül 15-20 ember az üzlet belső terében. Ennyit kellett kivárni. El is döntöttem, hogy én majd akkor megyek be, ha csak a bejáraton belül kell sorba állni. Eltelt néhány hónap és eljött a csodálatos nap. 20 perc alatt értem a Kánaán kapujába. Végtelenül profin kérdezték meg, mit kérek. Sajtburgert… Menüben? Pontosan tudtam, hogy mit jelent a menü, szemben a Mekivel már volt egy gyorsétterem, olyan magyaros féle, a Taverna, profi nyugati vásárlót faragott belőlem. Azt is megkérdezték, elégedett vagyok-e a gyorsasággal. Nagyon röhögtem, ezeket is amerikaiak taníthatták, ahol nyilván nem kellett fél órát várni. Leültem, a szemem könnybe lábadt, és áhítatosan beleharaptam a szendvicsbe. Borzalmas volt. Még a csalamádét is kispórolták belőle. Semmi szottyosság.

Itt veszett el belőlem az amerikai álom. És akkor még a Dunkin Donuts-ról nem is beszéltem. Hogy miként hatottak rám azok a rettenetes, színes mázas, kétkilós fánkok édesanyám habkönnyű szalag- és csörögefánkjai után.

Remélem érzed a felelősséget, hogy nem folytattam az én szomorú súlyproblémáim taglalását. Na de az sem késhet sokáig. Előzetesként csak annyit, hogy a húszas éveim óta hintáztatom a súlyom. Amikor elegem lett, vagy barátnőm, mindig nekiduráltam magam. De sosem gondolkodtam azon, hogy miből vesztem el a súlyt. Felálltam a mérlegre, ha kevesebbet mutatott – örültem.

Aztán jött Tóth Tamás, obezitológus, akit általad ismertem meg, és aminek köszönhetően megtudtam, hogy a obezitológus fogyókúrás orvost jelent kissé fellengzősen. És ő elmondta, hogy a fogyás nem feltétlenül örömteli dolog. Az ember ugyanis nemcsak a zsírjától szabadulhat meg. Előfordulhat, hogy a vízháztartását építgeti lefelé. Esetleg az izomzatát. Ácsorog az egyszeri fogyókúrázó a mérlegen, örömködik a súlyvesztésen, miközben egyre kisebb a muszklija, és szárad kifelé. Te tudtad ezt?