Páros Kintorna

Súlygyarapodásom története szerencsére kezelhető határokon belül zajlik. Gyerekként vékony voltam, elég volt a heti kétszeri torna és a sok-sok szaladgálás a Szent István parkban. Nem lehettem több, mint 45 kiló, amikor felszálltunk az Amerikába induló repülőre, ami izgalmas és rettentően szomorú is volt egyszerre. 

Első amerikai "vacsorám" egy borzalmas Roy Rogers gyorséttermi hamburger volt, ami a hosszú repülőút után felzaklatott magyar gyomromnak olyan ehetetlen és műanyag volt, hogy meg sem ettem. Anyám gyorsan főzött is nekünk egy jó kis mákos tésztát, amint hazaértünk.

Persze hamar felfedeztük a számunkra kedves ételeket az Újvilágban is. Kerestük a helyünket a szokatlan környezetben, és ennek egyik fogódzója a Sara Lee cég brutál kalóriabombája, a Cherry Pie névre hallgató kerek cseresznyés pitéje volt. Ebből simán lenyomtam egy egészet, akár hetente többször is. Na, ennek meg is lett az eredménye. Magam is csodálkoztam a tengerparti fotókon, amikor viszontláttam a fürdőruhás testszerkezetemet. 

Persze 17-18 éves korban ezek a dolgok nem tartósak. Amikor már minden újdonságot megettem, megittam és megkóstoltam (még a Mountain Dew és Dr. Pepper nevű lónyálakat is), akkor valahogy ezek a rémségek el is maradoztak az életemből. Visszatért a mozgás, a tánc (kicsit sokat jártunk diszkóba minden héten), és nem zabáltam bánatomban többet, mert addigra megvetettem a lábam az először oly szokatlan új környezetben, megtaláltam a helyem és barátokat szereztem.

Azért maradt két olyan hely, ahol többet ettem a kelleténél. Az egyik egy tengeri herkentyűs hely volt, ahol a nevelőapám az all-you-can-eat alaszkai ráklábakat fogyasztotta olyan élvezettel, hogy nem volt kérdés, mi mit együnk. Kaptunk egy nagy papír partedlit, és csak hozták a hatalmas tányérokat. Én egy után megálltam, de a nevelőapám simán lenyomott 8 tállal! Ráadásul körülötte a padlót beborította a rákmaradék. Felejthetetlen látvány volt. A másik helyen zseniális salátákat és steaket lehetett enni, hajában főtt krumplival. Emlékszem, mennyit ettünk, ma már nem lennék képes rá. 

Ami a minőségi házikosztot illeti, Anyám emlékezetes bulikat rendezett, meghívta a kinti magyarság felét, és csodálatos főztjével mindenkit levett a lábáról. Egyszer még egy Michelin-csillagos szakácsot is vendégül láttunk! Ma is sokan emlegetik ezeket a táncos mulatságba hajló estéket nálunk. A főzést én sem vetem meg, de erről majd egy későbbi írásban fogok beszámolni. Addig is jó étvágyat!

Drága Panna!

A köszönet szavai határozzák meg az első mondataimat. Milyen szépen írtál a kerek évfordulókról... 30... 40... Szépek is azok! És speciel két hete töltöttem be az ötvenet.

Az ötven egy mérföldkő. Ha az ember 49 éves, és mondjuk 350 napos, akkor még fiatalnak gondolhatja, sőt mondhatja magát. Szarul nézek ki, de fiatal vagyok. Nos, nem mondhatom többet, hogy fiatal vagyok, az gáz lenne. De mondhatom, hogy jól tartom magam. Egy ide, egy oda…

Az ember jól ismeri a mérföldköveit. Én is így vagyok ezzel. Emlékszem hogyan és mikor került ki az életemből a sport. Közel voltam a negyvenhez, fociztam, és elszakítottam a bal térdemben a szalagokat. Műtét, lassú gyógyulás. Addig heti kétszer minimum sportoltam, de itt megállt. Valahogy nem esett jól újra terhelni a lábam. Inkább ettem kicsit. A dolgom sem volt kevés. Úgyhogy ettem még egy kicsit. Akkor már nehezen is mozogtam. Ha futni kellett, inkább fújtattam. Nem hajt a tatár… Ez a busz elment, majd jön másik… Nem éri meg…

Lassan elértem a 130 kilót. Este elszunnyadtam a tévé előtt. Tudtam, hogy nagy a baj. Ezek ördögi körök. Gondod van, elhanyagolod, csinálsz még nagyobb gondot belőle. Abból még nehezebb kikászálódni. És így tovább, lefelé… Persze megpróbálod ezt természetesnek tekinteni. Jönnek az énvédő dumák. Azért eltelnek az évek… Megvagyok, más sincsen jobban… Sőt, ott van a Kovács. Az rákos… Tessék! Pedig mennyire egészségesen élt. Nyomta a biomüzlit és minek… Én legalább rádupláztam a pörköltre.

Itt is egy kis betegség, ott is egy kis betegség. Egyszercsak azon veszi észre magát az ember, hogy egyik betegsége a másikba ér. Elmúlnak az egészséges időszakok.

A gyomorszáj feljebb kerül, a tüdőnek alig marad helye. Légszomj. Asztma. Szerintem neked ilyened biztosan nem volt… Sose mentél úgy lefelé, mint a gyorsvonat.

Azt ígértem, két nappal ezelőtt kész leszek az első bejegyzéssel. Az első dolgok sohasem mennek könnyen. Ezért választjuk oly sokan kiindulópontként a januárt, a hétfőt, a tavasz beköszöntét, meg a 30-ik, 40-ik kerek születésnapot. Most éppen szombat délután van, elkezdődött a kicsit befejezetlen téli olimpia Szocsiban, és főzőműsorokat nézegetek, miközben leírom, hogy belevágok.

Végre írok. Ezzel visszafordíthatatlanná válik az, amit tegnapelőtt ígértem, vagyis hogy holnaptól egészségünk érdekében dokumentáljuk mindazt, ami kívül és persze belül történik velünk. Változást akarunk. A változás merészség, bátorság, erő, kíváncsiság. A megöregedés ellentéte. Az élet ünneplése. 

"Ha nem vagy vega, még albérletet is nehezen találsz errefelé" - mondja a főzőműsorban egy indiai hölgy. Gáborral elmentünk egy vegán étterembe pár napja, és meglepődtünk, milyen jól éreztük magunkat azután is, hogy teletömtük a hasunkat. Ez csak egy szelete annak, amit keresünk. De a lényeg benne van: jól akarunk lenni. Állítólag negyven felett minden fájdalommentes nap ajándék. Ezt sürgősen meg kell cáfolnunk. Kívülről nézve igazán érthetetlen, hogy miért választjuk azt, hogy lassúak, fáradtak, enerváltak, energiahiányosak, betegek legyünk. Ez tűnik könnyebbnek? Miért olyan nehéz változnunk? Miért olyan nehéz hamburger helyett salátát enni? Miért könnyebb fáradtan ülni a kanapén, ahelyett, hogy mozognánk? Pedig tudjuk, hogy utána sokkal jobb a közérzetünk. 

Ez a blog segít abban, hogy tegnapok és holnapok helyett a mának éljünk, kicsit befelé forduljunk, meghallgassuk azokat a belső hangokat, amikre nagy szükségünk van. Célunk, hogy rátaláljunk arra az útra, ami segít a jó közérzet és egészséges élet elérésében. Hátha csatlakoztok hozzánk. Mostantól szinte mindennap jelentkezünk, hogy hírt adjunk arról, hogyan haladunk. 

Nem nézünk hátra, nem álmodozunk a jövőről. A jelenre figyelünk, végre.

Ülünk a Pannával. Kávézunk. A Pannával kávézni jó. Beszél hozzám. Általában hallom. Néha nem hallom. Csak megnyugtat, hogy beszél hozzám. Barátok vagyunk.

Az ember általában gyerekkorában gyűjti össze a barátait. Ott nincs tét. Ha bejön valaki – szereted. Ha nem – nem szereted. Egyszerű a képlet.  Úgy teszünk, mintha egyenlő pályákon egyenlő esélyekkel indulnánk. És megbocsátjuk a barátainknak, ha ez nincs így.

A Pannát 40 felett gyűjtöttem. Amikor már nem szokás az ilyen! Indult a Neo rádió, és kellett valaki, aki „Családi magazint” vezet. Minden szombaton és vasárnap reggel 6-tól. Mi kell a családi magazinhoz? Hát először is család. Aztán egy gyakorló családanya. Aki tudja, mit jelent kereskedelmi rádiózni. Hajlandó azon a két napon is korán kelni, amikor van esélye aludni. Vagyis egy mikrofonos fehér holló! Polett kolléganőmnek jutott eszébe. A Balázsy Panna. A gyerekei kicsik. Jó a neve, jó a feje! Rádiózott jó sok évig. Próbáljuk meg! Felhívta, letette, azt mondta eljön.

A vezetés nem ért rá. Be kellett indítani a rádiót. Én találkoztam vele. Megismertem, ő nem tudta ki vagyok. Látszott az értetlenség az arcán. „Ez a pasi fog velem tárgyalni? Ki ez? Hol van valami felelős személy?” Azért elmondta, mit gondol. Hogyan tudna dolgozni, és mennyiért. Továbbítottam, elfogadták. Egy hónap múlva én voltam a szerkesztője. Együtt töltöttük a következő két évet.

Nagyon jó két év volt. Szerettem felkelni, együtt dolgozni. Vidám reggelek voltak, sok és élvezetes munkával. Később jöttek az esti portrék, azokat se utáltam. Aztán a rádiónak elfogyott a pénze, nekünk meg elfogyott a munkánk. De akartunk még együtt dolgozni. Elhatároztuk, hogy majd együtt szerződünk valamelyik rádióhoz. Vagy tévéhez, mindegy. Bárhol is leszünk, valami jót csinálunk. Nem sikerült, utólag bevallom, hogy ezen nem is csodálkozom. Manapság már annak is örül az ember, ha munkája van. Eltűnnek a kikötések, hogy ezzel vagy azzal akarok dolgozni, vele vagyok a legjobb… Nem érdekel senkit. Nem is lett közös munkánk. Ilyenkor szoktak a munkahelyi barátságok véget érni. Eldőlt, hogy a miénk nem munkahelyi barátság.

Ülünk a Pannával. Kávézunk. A Pannával kávézni jó. Beszél hozzám. Általában hallom. Néha nem hallom. Csak megnyugtat, hogy beszél hozzám. Néha én érzem magam rosszul, máskor ő. Én úgy köhögök, mint egy kehes ló. Ő olyan allergiás, hogy a fal adja a másikat. Dagadt vagyok! Ő nem dagadt, de azt mondja, hogy dagadt. Akkor most mi a megoldás? Hát az, hogy jobban leszünk. Rendbe rakjuk magunkat. Testileg. Lelkileg. Legalábbis ezt beszéltük meg! És azt, hogy erről blogot fogunk vezetni. Az lesz a neve, hogy „Páros kintorna”. Egyik nap én írom, másik nap ő. Ha nem is dolgozunk együtt, de legalább összekötjük a szabadidőnket. Ti pedig – drága követőink – olvastok minket, mert kíváncsiak vagytok, hogy sikerül-e egészségessé válnunk! Naná, hogy sikerül!

A következő hónapokhoz jó kintornázást kívánok mindenkinek!

Gellért Gábor