Írtál Amerikáról, mint gasztronómiai kalandról. Ilyenről és olyanról. Elgondolkodtam azon, engem hol sokkolt először, másodszor, meg a többi… a szájba oltott életérzés.
Az első fontos amerikai íz a számban a Coca Cola volt. 6 forintért jutottam két decihez a hetvenes évek elején, és ha visszavittem az üveget, hármat visszaadtak belőle. Mondjuk volt az általánosban egy gyerek, aki járt New Yorkban – az apukája olyan menő elvtárs volt, hogy kiküldték – és ő azt mondta, hogy az amerikai Cola sokkal jobb. Sőt, sokkal-sokkal jobb…
De én a lelkem mélyén tudtam, hogy a miénk a jobb. Egyébként mindenről azt gondoltam, hogy a magyar jobb. Mit nekem svájci csoki, ha van piros mogyorós… Na tessék, elkalandoztam!
A második a Donald rágó lett volna, de nekem olyanom nem volt, csak furulyarágóm. És ahhoz matrica sem volt. Bár miről is lett volna…
Aztán a nyolcvanas években jött az első McDonalds. Hónapokig csak néztem a kígyózó sort végig a Váci utcán. Először a Vörösmarty térig tartott, majd még a kurfli a Régiposta utcába, végül 15-20 ember az üzlet belső terében. Ennyit kellett kivárni. El is döntöttem, hogy én majd akkor megyek be, ha csak a bejáraton belül kell sorba állni. Eltelt néhány hónap és eljött a csodálatos nap. 20 perc alatt értem a Kánaán kapujába. Végtelenül profin kérdezték meg, mit kérek. Sajtburgert… Menüben? Pontosan tudtam, hogy mit jelent a menü, szemben a Mekivel már volt egy gyorsétterem, olyan magyaros féle, a Taverna, profi nyugati vásárlót faragott belőlem. Azt is megkérdezték, elégedett vagyok-e a gyorsasággal. Nagyon röhögtem, ezeket is amerikaiak taníthatták, ahol nyilván nem kellett fél órát várni. Leültem, a szemem könnybe lábadt, és áhítatosan beleharaptam a szendvicsbe. Borzalmas volt. Még a csalamádét is kispórolták belőle. Semmi szottyosság.
Itt veszett el belőlem az amerikai álom. És akkor még a Dunkin Donuts-ról nem is beszéltem. Hogy miként hatottak rám azok a rettenetes, színes mázas, kétkilós fánkok édesanyám habkönnyű szalag- és csörögefánkjai után.
Remélem érzed a felelősséget, hogy nem folytattam az én szomorú súlyproblémáim taglalását. Na de az sem késhet sokáig. Előzetesként csak annyit, hogy a húszas éveim óta hintáztatom a súlyom. Amikor elegem lett, vagy barátnőm, mindig nekiduráltam magam. De sosem gondolkodtam azon, hogy miből vesztem el a súlyt. Felálltam a mérlegre, ha kevesebbet mutatott – örültem.
Aztán jött Tóth Tamás, obezitológus, akit általad ismertem meg, és aminek köszönhetően megtudtam, hogy a obezitológus fogyókúrás orvost jelent kissé fellengzősen. És ő elmondta, hogy a fogyás nem feltétlenül örömteli dolog. Az ember ugyanis nemcsak a zsírjától szabadulhat meg. Előfordulhat, hogy a vízháztartását építgeti lefelé. Esetleg az izomzatát. Ácsorog az egyszeri fogyókúrázó a mérlegen, örömködik a súlyvesztésen, miközben egyre kisebb a muszklija, és szárad kifelé. Te tudtad ezt?
