Képzeld, igazából soha nem kajakoztam. Csak fejben. Viszont többször is eveztem a Dunán. Olyan hajóban, ahol mozgott az ülés alattam, ahogy húztam. Az nagyon jó érzés. És az se rossz, amikor a többiek fejest ugranak a vízbe, mindenféle gyáva nyunyinak kiáltanak, hogy te nem teszed, aztán ők hosszan járnak bőrgyógyászhoz, te meg nem. Micsoda sikerek...
Mondjuk agyban olimpiai bajnok vagyok. Ha már így alakult, leírom.
Kettes kajakban nyerek olimpiát, hiszen csapatjátékos vagyok. Magyar virtus szerint. Ezres a táv, hétszázötvennél még csak a középmezőnyben evezünk. Nem is minket mutatnak. Ne kérdezd, ki ül mögöttem, tökmindegy. Ő az erő, én irányítok. Nyolcszáz felé indítjuk be a kajakot. Még mindig nem minket mutatnak, de a Vitray már emeli a hangját. Mert jövünk, mint a veszedelem. Már minket mutatnak. Az evezőmről spriccelnek a cseppek. Nem nézek sehova. Csak nyomom. Látjuk a befutót, belökjük a hajót. Nem nézek sehova, halálra fáradtam. Már attól is, ahogy leírtam. Kéne valamit sportolni. A mögöttem ülő már emeli az evezőt. Én még csak most eszmélek. Ne már gyerekek, nem kellett volna…
Ennyit az olimpiai bajnokságomról. Térjünk vissza a lényegre. Mikor jössz velem a mérlegre? Mondjuk tudom, hogy ma meg holnap este a saját „gyermekedet” a globalista konyhát istápolod. Mesélj róla, hogy milyen volt a két este a londoni szakáccsal? Mit ettél, és mi nem fért beléd? Mikor volt aha élményed… Vagy AHA élményed! De a végén… a legvégén egy hétfői óra-percet várok. Amikor majd a mérlegre állunk…
