Súlygyarapodásom története szerencsére kezelhető határokon belül zajlik. Gyerekként vékony voltam, elég volt a heti kétszeri torna és a sok-sok szaladgálás a Szent István parkban. Nem lehettem több, mint 45 kiló, amikor felszálltunk az Amerikába induló repülőre, ami izgalmas és rettentően szomorú is volt egyszerre.
Első amerikai "vacsorám" egy borzalmas Roy Rogers gyorséttermi hamburger volt, ami a hosszú repülőút után felzaklatott magyar gyomromnak olyan ehetetlen és műanyag volt, hogy meg sem ettem. Anyám gyorsan főzött is nekünk egy jó kis mákos tésztát, amint hazaértünk.
Persze hamar felfedeztük a számunkra kedves ételeket az Újvilágban is. Kerestük a helyünket a szokatlan környezetben, és ennek egyik fogódzója a Sara Lee cég brutál kalóriabombája, a Cherry Pie névre hallgató kerek cseresznyés pitéje volt. Ebből simán lenyomtam egy egészet, akár hetente többször is. Na, ennek meg is lett az eredménye. Magam is csodálkoztam a tengerparti fotókon, amikor viszontláttam a fürdőruhás testszerkezetemet.
Persze 17-18 éves korban ezek a dolgok nem tartósak. Amikor már minden újdonságot megettem, megittam és megkóstoltam (még a Mountain Dew és Dr. Pepper nevű lónyálakat is), akkor valahogy ezek a rémségek el is maradoztak az életemből. Visszatért a mozgás, a tánc (kicsit sokat jártunk diszkóba minden héten), és nem zabáltam bánatomban többet, mert addigra megvetettem a lábam az először oly szokatlan új környezetben, megtaláltam a helyem és barátokat szereztem.
Azért maradt két olyan hely, ahol többet ettem a kelleténél. Az egyik egy tengeri herkentyűs hely volt, ahol a nevelőapám az all-you-can-eat alaszkai ráklábakat fogyasztotta olyan élvezettel, hogy nem volt kérdés, mi mit együnk. Kaptunk egy nagy papír partedlit, és csak hozták a hatalmas tányérokat. Én egy után megálltam, de a nevelőapám simán lenyomott 8 tállal! Ráadásul körülötte a padlót beborította a rákmaradék. Felejthetetlen látvány volt. A másik helyen zseniális salátákat és steaket lehetett enni, hajában főtt krumplival. Emlékszem, mennyit ettünk, ma már nem lennék képes rá.
Ami a minőségi házikosztot illeti, Anyám emlékezetes bulikat rendezett, meghívta a kinti magyarság felét, és csodálatos főztjével mindenkit levett a lábáról. Egyszer még egy Michelin-csillagos szakácsot is vendégül láttunk! Ma is sokan emlegetik ezeket a táncos mulatságba hajló estéket nálunk. A főzést én sem vetem meg, de erről majd egy későbbi írásban fogok beszámolni. Addig is jó étvágyat!
