Drága Panna!
A köszönet szavai határozzák meg az első mondataimat. Milyen szépen írtál a kerek évfordulókról... 30... 40... Szépek is azok! És speciel két hete töltöttem be az ötvenet.
Az ötven egy mérföldkő. Ha az ember 49 éves, és mondjuk 350 napos, akkor még fiatalnak gondolhatja, sőt mondhatja magát. Szarul nézek ki, de fiatal vagyok. Nos, nem mondhatom többet, hogy fiatal vagyok, az gáz lenne. De mondhatom, hogy jól tartom magam. Egy ide, egy oda…
Az ember jól ismeri a mérföldköveit. Én is így vagyok ezzel. Emlékszem hogyan és mikor került ki az életemből a sport. Közel voltam a negyvenhez, fociztam, és elszakítottam a bal térdemben a szalagokat. Műtét, lassú gyógyulás. Addig heti kétszer minimum sportoltam, de itt megállt. Valahogy nem esett jól újra terhelni a lábam. Inkább ettem kicsit. A dolgom sem volt kevés. Úgyhogy ettem még egy kicsit. Akkor már nehezen is mozogtam. Ha futni kellett, inkább fújtattam. Nem hajt a tatár… Ez a busz elment, majd jön másik… Nem éri meg…
Lassan elértem a 130 kilót. Este elszunnyadtam a tévé előtt. Tudtam, hogy nagy a baj. Ezek ördögi körök. Gondod van, elhanyagolod, csinálsz még nagyobb gondot belőle. Abból még nehezebb kikászálódni. És így tovább, lefelé… Persze megpróbálod ezt természetesnek tekinteni. Jönnek az énvédő dumák. Azért eltelnek az évek… Megvagyok, más sincsen jobban… Sőt, ott van a Kovács. Az rákos… Tessék! Pedig mennyire egészségesen élt. Nyomta a biomüzlit és minek… Én legalább rádupláztam a pörköltre.
Itt is egy kis betegség, ott is egy kis betegség. Egyszercsak azon veszi észre magát az ember, hogy egyik betegsége a másikba ér. Elmúlnak az egészséges időszakok.
A gyomorszáj feljebb kerül, a tüdőnek alig marad helye. Légszomj. Asztma. Szerintem neked ilyened biztosan nem volt… Sose mentél úgy lefelé, mint a gyorsvonat.
