Ülünk a Pannával. Kávézunk. A Pannával kávézni jó. Beszél hozzám. Általában hallom. Néha nem hallom. Csak megnyugtat, hogy beszél hozzám. Barátok vagyunk.
Az ember általában gyerekkorában gyűjti össze a barátait. Ott nincs tét. Ha bejön valaki – szereted. Ha nem – nem szereted. Egyszerű a képlet. Úgy teszünk, mintha egyenlő pályákon egyenlő esélyekkel indulnánk. És megbocsátjuk a barátainknak, ha ez nincs így.
A Pannát 40 felett gyűjtöttem. Amikor már nem szokás az ilyen! Indult a Neo rádió, és kellett valaki, aki „Családi magazint” vezet. Minden szombaton és vasárnap reggel 6-tól. Mi kell a családi magazinhoz? Hát először is család. Aztán egy gyakorló családanya. Aki tudja, mit jelent kereskedelmi rádiózni. Hajlandó azon a két napon is korán kelni, amikor van esélye aludni. Vagyis egy mikrofonos fehér holló! Polett kolléganőmnek jutott eszébe. A Balázsy Panna. A gyerekei kicsik. Jó a neve, jó a feje! Rádiózott jó sok évig. Próbáljuk meg! Felhívta, letette, azt mondta eljön.
A vezetés nem ért rá. Be kellett indítani a rádiót. Én találkoztam vele. Megismertem, ő nem tudta ki vagyok. Látszott az értetlenség az arcán. „Ez a pasi fog velem tárgyalni? Ki ez? Hol van valami felelős személy?” Azért elmondta, mit gondol. Hogyan tudna dolgozni, és mennyiért. Továbbítottam, elfogadták. Egy hónap múlva én voltam a szerkesztője. Együtt töltöttük a következő két évet.
Nagyon jó két év volt. Szerettem felkelni, együtt dolgozni. Vidám reggelek voltak, sok és élvezetes munkával. Később jöttek az esti portrék, azokat se utáltam. Aztán a rádiónak elfogyott a pénze, nekünk meg elfogyott a munkánk. De akartunk még együtt dolgozni. Elhatároztuk, hogy majd együtt szerződünk valamelyik rádióhoz. Vagy tévéhez, mindegy. Bárhol is leszünk, valami jót csinálunk. Nem sikerült, utólag bevallom, hogy ezen nem is csodálkozom. Manapság már annak is örül az ember, ha munkája van. Eltűnnek a kikötések, hogy ezzel vagy azzal akarok dolgozni, vele vagyok a legjobb… Nem érdekel senkit. Nem is lett közös munkánk. Ilyenkor szoktak a munkahelyi barátságok véget érni. Eldőlt, hogy a miénk nem munkahelyi barátság.
Ülünk a Pannával. Kávézunk. A Pannával kávézni jó. Beszél hozzám. Általában hallom. Néha nem hallom. Csak megnyugtat, hogy beszél hozzám. Néha én érzem magam rosszul, máskor ő. Én úgy köhögök, mint egy kehes ló. Ő olyan allergiás, hogy a fal adja a másikat. Dagadt vagyok! Ő nem dagadt, de azt mondja, hogy dagadt. Akkor most mi a megoldás? Hát az, hogy jobban leszünk. Rendbe rakjuk magunkat. Testileg. Lelkileg. Legalábbis ezt beszéltük meg! És azt, hogy erről blogot fogunk vezetni. Az lesz a neve, hogy „Páros kintorna”. Egyik nap én írom, másik nap ő. Ha nem is dolgozunk együtt, de legalább összekötjük a szabadidőnket. Ti pedig – drága követőink – olvastok minket, mert kíváncsiak vagytok, hogy sikerül-e egészségessé válnunk! Naná, hogy sikerül!
A következő hónapokhoz jó kintornázást kívánok mindenkinek!
Gellért Gábor
