Örülök, hogy voltál színházban, és foglalkoztál lelked egészségével. Én is imádok színházba járni, főleg, ha magával ragadó az élmény. Most azonban nem színházba mentem, hanem Londonba. Előre jelzem, ez nem egy olyan írás akar lenni, hogy mindenki költözzön Londonba, bár nagyjából úgyis ez a helyzet. Korábbi látogatásaim alkalmával nem tapasztaltam, hogy ennyi kelet-európai lenne arrafelé, most viszont nem tudtam olyan boltba, kávézóba, menzára vagy turista látványosság közelébe menni, hogy ne ütköztem volna magyarokba, akik ott dolgoznak.
De nem ez az oka annak, hogy erről írok. A lélek simogatása sokkal inkább. Mindig elcsodálkozom, milyen egyszerű, EMBERI dolgok teszik széppé az utazást. Egy kedves szó, egy figyelmes segítség, egy kis gondolkodás. És bár Londonban is történt néhány emberi mulasztás, de ezeket egy pillanat alatt helyre tették, és mindenki mosolyoghatott tovább. Nem állt görcsbe a gyomrom. Senki nem kiabált. Viszont csodák csodája, mosolyogtak. –Legyen csodás a napod! – mondta a jegyellenőr. –Miben segíthetek? Gondja van? Engedje meg, hogy segítsek.
Látod, nekem igazán nem kell sok. Én ezektől az apró dolgoktól teljesen elolvadtam. És képzeld, Londonban van egy szabály, hogy bárhová (!) bemehetsz pisilni, ha szükséges. Tegyük a kezünket a szívünkre, hányszor vagyunk komoly stresszben, ha a városban mászkálunk és éppen nincs kedvünk befizetni egy kávéra, hogy a mellékhelységet is használhassuk? Bekéredzkedni nem szeretek sehová, de néha rákényszerülök.
Ha valaki nem viselkedett rendesen a buszon, a sofőr udvariasan leállította a buszt, felment az emeletre és megkérte a két vicces srácot, hogy üljenek le, mert addig sajnos nem tudunk továbbmenni. Senki nem hisztizett, hanem megköszönte, és megértette, miért vannak úgy a dolgok, ahogy. Simán, zökkenőmentesen és logikusan zajlott az élet. Sorban álltunk a Tower-nél, piszok drága a jegy, és negyedóra a várakozás. Közben kiírnak minden apróságot, ami fontos lehet és érdekelheti a látogatót.
Aztán Ferihegyen már senki nem állt rendesen sorba, ezrek vártak taxikra és mindenki morgott. Mosoly sehol, csak a megfáradt külföldiek, akik vártak és vártak a sorukra, miközben a sofőr ezt kiabálta: Honvéd utca! Honvéd utca!
Végül Fittipaldival a volánnál, némi halálfélelemmel és gyomorgörccsel vegyítve, hazahajtottunk az éjszakában.
Szerintem csináljuk úgy, hogy mindenki megnyugodjon. Olyan léleksimogatósan.
