Sok éve nézegetem a gumicsizmás, sárban tocsogó Glastonbury Fesztivál képeit, és egyszerűen semmi vágyat nem éreztem soha, hogy én is ott lehessek a tömegben. Hasonló érzéseim vannak a Sziget fesztivállal kapcsolatban is, főleg azért, mert sok évvel ezelőtt egy teljes héten át ott dolgoztam a Repeta c. MTV középiskolásoknak szóló műsorában, és életemben nem voltam olyan poros, koszos, ragadós mint akkor. A második napon találkoztam is egy Erdélyből érkezett fiúval, akinél a bőrdzsekijén kívül nem is volt más cucca, se fogkefe, se törölköző, se takaró, se sátor, csak egy kevés pénz, és a szabad ég. Mondtam is neki, de jó, hogy nem egy hét után találkozunk, valószínűleg nem viseltem volna el a szagát.

Pár éve kimerészkedtem ismét a Szigetre, mert jött Prince és neki nem tudtam ellenállni. A koncert fenomenális volt, éreztem, most egy időre búcsúzom is ettől az egésztől.

Csak azzal nem számoltam, hogy nő a gyermek és érdeklődést mutat a zene, a koncertek és fesztiválok iránt. Idén Tihanyban már Magna Cum Laude koncertre mentünk, imádta. Amikor kiderült, kik lesznek az idei fellépők a Szigeten, eldőlt a sorsom. Négy koncert, szerencsére csak két nap, de menni kell.

Kifogtuk a csütörtököt, ami a Sziget saját bevallása szerint is teltházas nap volt, ennek először a VIP jegyekre várók sora látta kárát. Több mint egy órán keresztül álltunk sorba, hogy megkaphassuk a karszalagot, aztán végre bejutottunk a Szabadság Szigetére, ahol alaposan végignézték a táskámat.

Odabent már érezni lehetett, hogy emelkedett a hangulat, óvatosan navigáltam a 11 éves lányomat az óvszer sátrak és kajás faházak között, míg végre odaértünk Lilly Allen koncertjére, ami rendkívül unalmas volt, viszont nem is voltak még túl sokan rajta. A koncert végén előremerészkedtünk a tocsogó sárban, amire egy ideig még figyeltünk, de hirtelen egy fényes jókedvében lévő fiatal lány végigrohant a sáros csíkon előttünk és úgy álltunk ott, mint amikor egy nagy esőzés után az elhaladó kocsi ránk fröccsenti a teljes pocsolya tartalmát. Az arcunkat letöröltük, a többivel nem törődtünk. Vártuk Macklemore-t és Ryan Lewis-t.

Hirtelen olyan érzés lett rajtam úrrá, mint régen, a kettes metróban, a május elsejei felvonulásra igyekezvén. Kicsik voltunk, a tömeg körös-körül kétméteres emberekből állt, és nem moccant. Valahonnan a teljes Sziget lakossága odasereglett a Macklemore bulira. Szóltam egy magas kollégámnak, hogy vigyen ki minket. Egy ideig haladtunk, aztán nem tudtunk megmozdulni. Végre sikerült kb. 20 métert hátrafelé mennünk, a tömegből el. Megint beragadtunk. Némi lökdösődés után végre eljutottunk a tömeg szélére, és kaptunk levegőt.

Ez már a minden mindegy stádiuma volt, és láss csodát, ekkor elkezdtük élvezni a zenét, Macklemore lehengerlő energiáját és a Sziget közönsége iránt tanúsított imádatát. Közben néztük a drónokat, a bungee jumping-ot, a piros lampionos fát, a fura állatos jelmezekbe öltözött szigetlakókat, és elszállt minden gondunk. Vidáman mentünk haza, azzal a gondolattal, hogy megint jövünk.