Szia Gábor,
Rég láttalak. El sem tudom képzelni, milyen sovány lehetsz már. Vagy a húsvéti sonka-tojás-fehér kenyér kicsit rontott a számokon? Egy picit bizonyára, de én érzem rajtad az elszántságot!
Most éppen ebédelés után járok, egy nappal az ünnep után de egy nappal az iskola folytatás előtt. Ez a lógó orrú kedd, ami tisztára olyan, mint a hétfő, már ontja rám a tennivalókat, Közben a szomszéd kislánnyal kiegészült gyerekseregből árad a jókedv és az energia. Ülök a kanapén, a csíkos plédbe tekerve és aludnék. Meg picit fázom is. Nem aludtam valami jól, mert este megettem egy csomó csokiba mártott csipsz-nek kinéző izét. Felettébb finom volt. Arra az öt percre, aztán egész éjjel nem sikerült jól aludnom.
Ma is átfutott rajtam a csoki gondolata, ami nem nehéz ennyi csokitojás, csokinyúl, csokibarika, csoki ez-meg-az közepén. Míg a gyerekek szánkóznak a kanapé párnán a lépcsőkön, a kutya meg rágja a neon rózsaszín labdáját, én arra gondolok, hogy a zabálásnak szerencsére vége. Pár nap és megint visszaáll a rend, és nem fog fájni a gyomrom.
A gyors evés átka. Tudjuk, hogy nem szabad gyorsan enni, mert azt hívják zabálásnak, és ha lassan eszünk, még az ízeket is jobban élvezhetjük, ami végülis az indok, hogy miért eszünk annyit. Ördögi kör, mondhatom. Pedig ha lassan eszünk, nem is eszünk annyit, mert van ideje a gyomrunknak jelezni, hogy köszi, most jóllaktam, nem kérek többet. Ezt kéne megvárni.
Már a látvány is rossz, a gyerekek most hámozzák le a csokitojások ezüstpapírját.
