A szklerózis multiplex számomra a leggyűlöltebb betegség. Az életem egyik legfontosabb, végtelenül szeretett emberét támadta meg, és ölte meg, több mint húsz éves küzdelem után. Minden hír, amit a betegség felől hallok, felkavar. Ha azt hallom, gyógymódot találtak rá, nem is tudom, mit érzek. Talán valahol mélyen az is feltör bennem, hogy nem… ne találják meg! Visszaemlékszem a betegem szenvedéseire, és ha kiderül, hogy egy pirulával megoldható az egész… szörnyű érzés. De persze aztán valahogy leküzdöm az önzőséget magamban, és drukkolok minden betegnek, minden ezzel foglalkozó kutatónak, orvosnak.

A betegségről röviden annyit, hogy a központi idegrendszer fehérállományának gyulladásos betegsége, amelynek következtében károsodnak az idegsejtek. A betegség folyamatosan romlik, a gyulladásos gócok hol itt, hol ott károsítanak. Megbetegszik a szem, bizonytalanná válik a járás, az izmok merevednek, nyelési gondok, fájdalom és fájdalom. Nem folytatom, pedig tehetném. Nem halálos betegség, de öl. Lassan, biztosan.

Katinál járok. Nem vállalja sem a nevét, sem az arcát. Nyugodtan akar élni. Nem akar támadásokra válaszolni, nem akar senki megmentőjévé válni. Fogalma sincs arról, hogy amit csinál, az hosszú távon jó, vagy sem. Csak azt tudja, hogy most jól van! Három év kegyetlen szenvedés után újra jól van. Rászánta magát, hogy elbeszélgessen velem, de látom, hogy nincs meggyőződve a diskurzus valódi hasznáról.

10 éve vagyok SM-es. Amikor 2004-ben rosszul lettem és kórházba kerültem, azt hittem, hogy keringési problémáim vannak. De az orvosok rájöttek, hogy nem erről van szó. Neurológiára kerültem, rendbe hoztak. És hosszú ideig kezelhető volt a helyzet. Fáradékonyabb lettem, nem volt meg a régi energiám, de azért közel teljes életet éltem. Aztán megszületett a legkisebb gyerekem, és mikor egy éves lett olyan fájdalmak törtek rám, amit már nem lehetett mivel magyarázni. Előtte mindenre találtam okot… sok a gyerek… a felelősség… én is öregszem... De ezt az iszonyú fájdalmat ki kellett vizsgálni. Diagnosztizáltak, vérképet készítettek, majd jött az MR, és alátámasztotta a gyanút. Szklerózis multiplex. Volt orvos ismerős, gyorsan lett időpontom. A férjem már ölben vitt be a rendelőbe. Óriási csalódás ért.

Amit ma egy szklerózisos beteggel tesznek, az nem túl sok. De az is lehet, hogy az elvárásaimmal van a baj. A humán orvosi belgyógyászkönyv 40 ezer krónikus betegségről beszél, amelyekről nem tudják, mi okozza. Ijesztő szám! A diagnosztizálással az orvosok mintha megtették volna a magukét. Innentől már minden szklerózisos egyforma, ugyanazt kapja. A protokoll: felírják a gyógyszert, az mindenkinek jár. Kapok egy járókeretet. Az orvos biztatóan rám mosolyog, és mondja, mikor legközelebb jövök, megigényeljük a tolókocsit. Van egy szuper program is! Abba bekerülhetek, ha van rá pénzem, és még nem értem el egy bizonyos kort. 80 ezer havonta a szuper kezelés. De ott sincsenek garanciák! Hallottam olyan SM-esről, akire rosszul hatott a program, kórházba került. A gyógyszer megkönnyíti az életet, de ára van! Nem is kicsi. Komoly szteroidkúra! Szétveri a mellékvesét, a májat. Viszont csökken a fájdalom, az izomremegés. Úgy éreztem, ha ebbe belevágok, akkor az utamat is meghatározom. Mondtam az orvosnak, hogy ezt nem szeretném. Nem lassabban akarok meghalni. Látta a fájdalmam. És akkor mondott egy olyat, amit nem felejtek el: „Ahogy gondolja. Néhány hét múlva könyörögni fog a következő időpontért!” Tudtam, hogy ennek az orvosnak nincs másoddiplomája pszichológiából. De emberségből sincs!

Úgy mentem haza, hogy nem adom fel. Belebújtam az internetbe. És millió információt találtam. Fogalmam sem volt, hogy melyik hiteles, melyik tévedés, melyik egyszerű üzleti fogás. Elmentem az Ormos intézetbe. Alátámasztották a diagnózist. És javaslatokat tettek. Mindenki a szakterülete szerinti megoldást ajánlotta. Én azonban úgy éreztem, nincs időm a kísérletezésre. Hiszen valahol egy tolószék vár rám. Vagy rosszabb.

Elhatároztam, hogy nem kísérletezem, kitanulom én. Elmentem az ETI-be, ahol egy év alatt természetgyógyász lettem. Kétezer oldalt tanultam meg. A férjem is elvégezte az iskolát, hiszen úgyis be kellett engem vinnie az órákra – néha ölben –, és ott meg kellett várnia. Logikus, hogy velem tartott. De amíg tanultunk, addig is próbálkoztunk mindennel. Nagy fájdalmaim voltak, néha felállni sem tudtam. Tudom, hogy manapság divatos dolog Maria Trebent fitymálni, én sokat köszönhetek neki. A férjem remek kakukkfű fürdőket készített. 20 deka a fürdővízbe, belefeküdtem, és utána legalább el tudtam aludni. A talpmasszázs, a fitoterápia is sokat segített.

Egy idő után már nem volt problémám a halállal. A haldoklással volt bajom, a fájdalommal. A pohár kiesett a kezemből. Ősszel mélypontok, akár két-három hónapig. Aztán enyhülés. Tavasszal megint romlás. Nyáron stagnálás.

Hogy valahogy illusztráljam az állapotom... A csoporttársaim a záróvizsgák után nem igazán kerestek. Nem is értettem. Aztán valamelyikükkel találkoztam az utcán, és láthatóan csodálkozott. Azt mondta, úgy látták, nem sok jó jön már nekem.

Három éve érkezett az életünkbe a paleolit gondolat. Teljesen véletlenül. Két természetgyógyász beszélgetett az iskolában előttem. Az egyik azt mondta a másiknak: „volt egy pajzsmirigy problémás páciensem. Nagyon makacs a betegsége, de mióta paleózik, gyógyulásnak indult”. Én meg leírtam. Még a szót sem ismertem. Néhány nap múlva a férjem lement a könyvesboltba. Valamelyik gyereknek vásárolt valami éppen esedékes kötelező olvasmányt. És hozott egy paleós könyvet. Belevágtunk!

Több hónapba telt átállni. Először is kicseréltem a cukrot. A kristálycukrot és a tejet felpakoltam és átvittem egy ismerősömhöz. „Nem akarunk rosszat, de ha elhasználod, neked adjuk…” Aztán sót cseréltem. Megszüntettük a pékáruk vételét. Lassan elhagytam a burgonyát, a kukoricát, a hüvelyeseket. Ez nálam nem ment hirtelen. A gulyáslevest, a rakott krumplit zellerrel kezdtem készíteni. Tudom, hogy sokan ellenzik, de máig sok gyümölcsöt eszem. A eredmény néhány hét múlva jelentkezett. Mondjuk éppen jött a nyár, és olyankor amúgy is jön a javulás. Nem voltunk biztosak a hatásban, csak reménykedtünk. És ennyi nem is elég az eredményekhez.

Bocs drága olvasók, de holnap folytatom. Egy onkológussal fogok találkozni, és már nagyon várom. Remélem érdekes gondolatokat ad nekünk.