Tegnap kaptunk egy csodaszép darab szalonnát Erdélyből. Nem olyan ócska, vízzel felfújt vacak, mint amit bacon néven ránk sóznak a szupermarketekben, hanem egy gyönyörűség. Illata van, zöldfűszer pöttyök vannak benne, és akkor is ábrándozol róla, ha tele van a hasad. Namost a Te hasad akkor is tele van zsírral, ha még csak kósza gondolatként sem jelenik meg az erdélyi szalonnadarab, és ez, lássuk be, csökkenti az ember étvágyát.

De csak egy darabig.

Most, hogy megkaptam az étkezési naplót (másodszorra), érthetetlen módon elkapott a kontrollálhatatlan zabálhatnék. Pedig mostanában nem is éreztem ilyet. Kizárólag akkor ettem, ha éhes voltam, akkor is egészen baráti mennyiséget. Most sem gondolom, hogy felszöknek a kilók, csak azt, hogy valami lehet ebben a naplóban, amitől ideges leszek és pótcselekszem. Szerintem nem is kell ez a napló.

Elvégre hogyan is nézne ki, ha leírnám, hogy a hétvégi zsúrokra fuvarozás mit csinál az ember diétájával? Egy kis sós mogyoró, némi csoki torta, leöblítve szörppel, aztán sajtos háromszögek kifulladásig? A másik helyen jól nézett ki a kókuszgolyó, amit pedig elvi alapon nem eszem, amióta tudom, hogyan készül a cukrászdákban. Legurult a zsúr alatt néhány. Vissza a másik zsúrba.